Azóta is csak bőgök, mint az újszülöttek.
Hetek óta lappang bennem az érzés, de ilyet még nem éreztem.
Ébredésem óta, megettem egy teljes konzerv hordós-káposztát, és egy tábla csokit. Hangulat fokozásképp ismét végignéztem felvételről a kedvenc sorozatom 2. évadát. A változatosság kedvéért végigbőgtem Chris betegségének tüneteitől kezdve, a temetése napjáig, ami egyben a végét is jelenti az évadnak.
Fél zacskónyi, Tesco-s papírzsepi átáztatása után, a laptopom vettem célba Blile Joe-val bőgtem végig vagy kéttucadszor a Wake me up when september ends-t. Bár sok mindenkit veszítettem már el rövid életem során, sosem fogom átérezni az ő fájdalmát igazán. Azt az érzést, ami azokban a fájdalmas percekben ül az arcára amikor az apja elvesztéséről dalol. Bár ilyenkor, el-elcsukló hangja a csontomig hatol, a hideg élvezettel futkározik fel-s alá a hátamon miközben sós záporeső patakzik a szemem sarkából.
Mindezen önsanyargató tetteim után, kerültem ide, ahol a dolgokat kiadva magamból szép lassan kezdek megnyugodni. Jöhetnének a kérdések eztán, hogy tulajdonképp mi a fasz van, miért hisztizek? Ez az amire nem szolgálhatok konkrét válasszal. Nem azért mert nem akarok, egyszerűen nem vagyok képes rá. Az élet szívás, ha még nem tapasztaltátok, ne féljetek majd fogjátok.
Jelenleg semmit nem várok jobban az iskolától. Valóban. Nevetségesen hangzik,de így igaz. Egy megváltás lesz látom előre.
Ennyi lettem volna mára asszem'. A fanfiction-ömmel kapcsolatban annyit szeretnék, -ha valaki idetalál és afelől érdeklődne,- hogy rajta vagyok a dolgon.
Most elvonulok. Aztán kérlek Ébresszetek, ha véget ért szeptember....
